Van egy könyvem – kedvenc könyvem, – a címe lényegtelen -, ami fontos, hogy időről-időre újraolvasom. Rengetegszer olvastam már. Minden egyes alkalommal felfedezek benne egy újabb vonást, egy újabb apró dolgot, amit nem vettem észre. Minden egyes alkalommal másképp látom, más szemmel látom, ahogy feltárul előttem egy szereplő jelleme, beszédje, stílusa.

És egyszer csak meglátom a hibákat. A félelmeket, a pontatlanságot, a szereplők gyenge kis dolgait.  És mégis szeretem a könyvet és a szereplőket. Annak ellenére, hogy egyik sem tökéletes, sőt, a végén már ezek az esendőségek azok amiktől szerethetővé válik. És akkor is a kedvenc könyvem marad, amit továbbra is időről-időre újraolvasok.

A kapcsolatunk társunkkal pont ugyanilyen. Amikor elkezded, nagyszerű, élvezed, falod minden lapját, és ha van is bármilyen jellemvonása, ami aggaszt, elfeded, mert annyira magával sodor az egész történet. Ahogy olvasod tovább, éled tovább, lassan eltűnik az álca, kicsit kopik, kicsit fakóbb lesz, de még mindig szívesen olvasod, és éled meg. Aztán észreveszed a hibákat, amik már idegesítenek, a kis apró jellemvonásokat, amiket nem választottál volna. Egy idő után már kívülről tudod a történetet, már nincs meglepődés az egyes fordulatok kapcsán, ismered a végkifejletet is.

És mégis: ő marad a kedvenc könyved, ami hozzád passzol.