Itt megint a tudománnyal kezdenék, nagyon röviden, annak eredményéről az érintés kapcsán történt vizsgálatokról.

Azok a gyerekek, akik gyermekkorukban nem kaptak elég érintést, ölelést, sokkal destabilabbak, sokkal visszafogottabbak és introvertáltabbak, nehezebben kezelhetőbbek, mint azok a gyerekek, akik megkapták az érintés általi érzéseket. Ők maguk magabiztosabban, boldogabban, küzdelemre képesebben álltak az életükhöz, hiszen megkapták a léthez szükséges legfontosabb indulási löketet.

Mert maga a fizikai kontaktus sok mindent kifejez, többek közt az alábbi üzeneteket hordozza:

• szeretlek,
• elfogadlak olyannak, milyen vagy,
• biztatlak és bátorítalak,
• itt vagyok neked, számíthatsz rám,
• nem vagy egyedül

Ezek közül egy is elég lenne az embernek ahhoz, hogy jobban és kiegyensúlyozottabban érezze magát.

Párkapcsolati vonatkozásunkra visszatérve, ha a testi érintés ennyire alapvető, és ennyire meghatározó az emberi lét során, akkor itt, ezen az életterületen sem hanyagolható el. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenkinek megy ez könnyen, neveltetésből, és pont a fent említett környezeti hatásokból kiindulva, de tanulható! És – véleményem szerint- a legegyszerűbb és legnagyszerűbb mód arra, hogy kifejezzük társunknak (de itt írhatok akár barátokat, szülőket, gyerekeket is), hogy szeretjük őket, és itt vagyunk nekik.

További kutatások már a bulvárírásban is, de a facebook mém képein is megjelenve tudatják, hogy napi xy számú öklelésre mindenkinek szüksége van. Ezt csak támogatni tudom, hiszen ez által erősíthető, bensőségesebbé tehető a kapcsolatunk. De néha csak egy simítás, egy kis könnyű érintés is csodát tehet.

Én magam rendkívül hiszek az érintés hatalmában, és igyekszem minden alkalmat megragadni, hogy kifejezzem ezt a társam felé, de egyébként általában mások felé is.

Ti mit gondoltok erről?