Valamikor, a felnőtté válás folyamán elveszítünk valami igazán értékeset: úgy tekinteni a másik emberre, mint amilyen az valójában. A társadalomtól, a szüleinktől, tanárainktól kapunk egy szűrőt, ami aztán hűségesen elkísér bennünket.

Így aztán mindenki, akivel találkozunk, automatikuson ezen a szűrűn keresztül ismerszik meg, illetve ítéltetik meg. Már nem látjuk a valódi személyt, csak a ruháját, a bőrszínét és a társadalmi státuszát. Csakis adok-kapokban gondolkodunk. Feltételrendszerben: ha te ezt adod nekem, akkor szeretlek. Ha nem adod, akkor szenvedek, és miattad nem vagyok boldog.

A gyerekek még ártatlanok: csak szeretnek, feltétel nélkül, őszintén és önmagukat adva. Kapcsolataikban még nincs manipuláció, ha fáj valami az azonnal közlésre kerül bömbölés formájában. És ugyanígy a szeretet kimutatása sem esik hosszas gondolkodás alá. Ha szeret, megölel, nincs töprengés, hogy ez vagy az mennyire korai, esetleg késői.

Az ártatlanság elveszett, és felnőtt korunkban ezt hiányoljuk fájóan, a szerelemben is ezt keressük: a feltétel nélküli önátadást.

És, hogy miért félnek attól hogy ezt megtalálják? A következő írásom erről szól majd.