Ahogy tegnap belekezdtünk tehát: kapcsolatok eleje a legtöbb esetben rózsaszín, és úgy érezzük, hogy bármit is cselekszik, a párunk boldoggá tesz minket, ugyanúgy ahogy mi is őt. Ha alaposan belegondolunk, nagyon sokszor használjuk ezt a szófordulatot: „boldoggá teszel”. Mit jelent ez? Mikor tesz valaki boldoggá? Mivel tesz boldoggá? A kezdődő kapcsolatokban teljesen jelen van a figyelem, a másik felé. Ösztönösen okozunk örömet a szeretett lénynek , s ez az idő múlásával egyre inkább fakul, és fakul, mígnem kötelességgé és nyűggé válik.

Ám azok a kellemes dolgok, amiket mi kaptunk, amiket kellemesen megszoktunk, elvárások szintjén megmaradnak. ÉS itt jön képbe xy idő múlva a feltétel: szeretlek ha…, megteszem neked, ha …, figyelek rád , ha….

Az egész kapcsolat átalakul valami feltételrendszerré, amely csak akkor működik, ha a másik megteszi, azt, ami nekünk jó. Általában igazán kevesen veszik észre azt, hogy nem csak a másik fél részéről csökkent a valódi figyelem, hanem a saját részről is. A kommunikáció vádaskodássá csökken, és a „boldoggá teszel” kifejezés egyenlő válik az igények kiszolgálásával. Valódi párbeszéd helyett ekkor jelennek meg a viták, a vég (és eredmény) nélküli, ugyanolyan lejátszódású veszekedések. A pár itt még mindig szereti egymást, egyszerűen csak beleesnek egy csapdába, ahonnan – jó hír, ki lehet törni.

A csapda az, hogy úgy tudják, hiszen soha senki nem mondta: a házasság, az együtt élés magától működik. Nincs teendő, nincs feladat az esküvő vagy összeköltözés után, csupán alanyi jogon jár és elvárható minden, ami a kapcsolat elején jelen volt. A valóság azonban az, hogy mint amint bármi mást is gondozunk: növényt, házat, autót, munkánkat, ugyanolyan, ha nem több intenzitású figyelmet érdemelne a kapcsolat is. Tőszavak helyett: kommunikáció, duzzogás helyett: értő figyelem, tv nézés helyett: minőségi idő. Apró, mégis hatásos változtatásokkal a kapcsolat érzelmi szintjét folyamatosan magasan lehet tartani.
A folytatásában az önismeret fontosságáról beszélünk majd.