Megváltozott világkép

Az elmúlt időszakban szembesültem a munkám, a tanulmányaim, és a saját életem kapcsán azzal a döbbenetes jelenséggel, hogy milyen hatalmas mértékben változik a világ, és milyen paradigmaváltás közepette élünk. Tudom én is, ez nem új jelenség, ám vannak az életben olyan pillanatok, élmények, amikor ezek úgy igazán görbe tükröt tartanak számomra a társadalomról, és a generációk közötti különbségekről.Ami a fiatalokkal folytatott beszélgetéseim során rendkívül megragadta a figyelmem, az annak a tudatosságnak egy kialakuló tendenciája, hogy mindegy hogyan, csak NE ÚGY éljünk, mint a szüleink vagy nagyszüleink.

Változatosság mindenekfelett

A jelenlegi fiatal generáció (Y, Z, Alpha) a régi mintákat egyértelműen az unalom kategóriájába sorolja. Együtt leélni egy életet: unalmas. Kitartani valami mellett: unalmas. Hosszan szeretni egy dolgot: unalmas. Minden olyan dolog, ami egyfajta irányba nézne, az korlátként áll előttük. Mindeközben szeretnék az állandóságot, de az állandóság megélése az énkifejezés gátjaként rögtön elutasításra kerül. A régi generációk életét egyértelműen izgalom,- és kalandmentesnek látják. Azt gondolják, hogy a szüleik/nagyszüleik képtelenek voltak élni és megélni az életet.

A felgyorsult élet, a felgyorsult idő pedig nemcsak a figyelem, az olvasás, az elmélyülés hiányát hozza, de kapcsolatainkban is jelentős változásokat okoz. Nem igazán akarok belemenni az online világ okozta kapcsolati válságokba, a személyes tér, találkozások átalakulásába, épp csak érintőlegesen említem meg, hogy ez is fontos folyamat, amelyről sokan és sokat írtak már. Az izgalom és a folyamatos megújulás keresése, az önmegvalósítás elérése az, amelyet életstílusként választanak. Itt jön képbe a kapcsolatiság ellentmondása. Természetes vágyunk, hogy kapcsolatban éljük, hogy megosszuk a mindennapjainkat a szerelmünkkel, a társunkkal. Az új generáció azonban olyan követelményrendszert támaszt egy párkapcsolat elé, amellyel szinte önmaguk blokkolják a hosszú távú kapcsolat kialakulásának lehetőségét is. Mert persze ők is szeretnének tartozni valakihez, de hogy?

Követelem, de meg is adom?

A követelményrendszer első és sarkalatos pontja a folyamatos izgalom és megújulás. A rettegés attól, hogy egy bizonyos idő múlva ráunok a másikra – szinte biztosan bevonzza azt, hogy egy idő után keresem tudattalanul is azokat a pontokat, ahol a társam nem tökéletes. A hétvégék jellemzően folyamatos bulizással illetve élménnyel teljenek, baráti programokkal. A lényeg, hogy semmiképp ne legyen kiszámítható és nyugalmas.

A másik követelményrendszer az anyagiakban való bővelkedés, az egzisztencia megléte. Ez nem probléma alapjában véve, de esélyt sem adnak önmaguknak arra, hogy együtt építsenek fel valamit. A megismerkedéskor már ezzel a szűrővel jelentősen korlátozzák egy lehetséges jó kapcsolat kialakulását.

A harmadik legfontosabb rész pedig a külső. A jelen kor követelményei között számít a minél tökéletesebb test, alak, és testkép – tudat. A kapcsolat nem csupán lelki kapcsolat, hanem státuszszimbólum is.

Ahogy látszik, a követelményrendszer mindegyike alkalmas arra, hogy hogyan lépjünk ki egy kapcsolatból, hogyan NE köteleződjünk el, és hogyan NE kövessük a felmenőink életét.  Minden pont alkalmas arra, hogy biztosítsuk azt a függetlenséget, ahol nem kötelező alkalmazkodni, hiszen az már egyfajta önfeladás, amelyben nem lehetséges a változásokat megélni. A pillanatnak való élés minél több kapcsolatot eredményezhet, nem kell elszámolni senkinek, és semminek, így e felfogás szerint a változatosság az új az maga az ÉLET. Egy probléma merül csak fel: miközben tudattalanul vagy tudatosan szabotálva van a kapcsolat lehetősége, a panaszkodás az egyedüllétről az megvan, különféle igazoló mondatokkal:

  • a nőket csak a pénz érdekli
  • a férfiakat csak AZ érdekli
  • a nők képtelenek a hűségre
  • a férfiak képtelenek a hűségre
  • én mindent megtettem, mégsem voltam elég jó

a sort lehetne folytatni….

Ismerős bármelyik is?

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük