Idegesek vagyunk, na. Mindannyian. Egy olyan korban élünk, amikor egész egyszerűen társadalmilag meg kell megfelelni, mégpedig lehetőség szerint minden életterületen, és itt is hozzunk tökéleteset. Aki nem így tesz, az bizony a gyehennára kerül. A régebbi korok emberei nem voltak ilyen mértékben egzaltáltak, mint mi. Az internet megjelenése, ezen belül is a közösségi média nyomás gyakorlása sokkos, szorongó hatást vált ki mindannyiunkból.  Valamikor mindenki elfogadta az adottságait, társadalmi helyzetét, születéséből származó kiváltságait, vagy épp hátrányait. Ez a kor úgy általában lehetőségekben, izgalmakban sivárabb volt, de idegrendszerileg mindenképp nyugodtabb. Egy-két kitöréstől eltekintve a hovatartozás és értékrend készen volt, ehhez már csak idomulni kellett. A kispolgár boldog volt a mozijával, a nagypolgár a báljaival, megtalálták az életben a fellelhető örömüket, abban, ami adott. Az, hogy ma már mindent elérhetünk, hogy izgalmasabb életünk lehet, az jó. De milyen áron?

Manapság mindenben tökéletesnek kell lennünk, mert egymás szájában lógunk az interneten. A szomszéd boldog vigyorával a Bahamákon, az iskolatárs újabb díjnyertes oklevelével, vagy épp valami karterversenyével szembesülve birkózunk ezzel a rémisztő megfelelési kényszerrel. Ha a mi gyerekünk nem nyer semmilyen versenyen, mert uram bocsá’ inkább otthon lustul, vagy épp nem kitűnő a szentem, ergo nem tölthetjük fel év végén a bizonyítványt a netre; könyvelhetjük is el magunkról, hogy nem vagyunk méltók az anyák címére sem. Arról már nem is beszélek, hogy tökéletes kapcsolatokat posztolva „szeretlek Dezsőkém, örökké” – „Én is szívem szüttyője, lávcsi, szercsi” posztokat látva talán még a kapcsolatunkban is elbizonytalanodva, letámadjuk tárasunkat azért, hogy miért is nem rakunk ki egymásról cukimuki posztokat, és biztos nem is szeretjük egymást úgy igazán.

Neurotikusak vagyunk. Mindenképp szeretnénk látszani, érdekesnek, izgalmasnak látszódni, vagy éppen valamilyennek látszani. Mert az, hogy csak úgy csendben élvezem a csillagok látványát este, az nem hírérték. Az sem, ha családilag nyugiban filmezünk itthon hétvégén és nem kirándulunk valami puccos helyen, mert épp nem telik rá. Nem, ez nem elfogadott. Ezt nem lehet élvezni, hiszen, ez nem öröm. De kérdezem miért is nem? Miért nem éljük meg azt, ami épp van, épp most, és épp ennyi jutott ebben a pillanatban? Miért nem keressük meg az adott pillanatban lévő csodát, ami másnak épp nem jelent semmit, de számunkra értékes? ÉS miért tesszük tönkre az itthoni harmóniát, ami könnyedén lehetne az elfogadás révén? Mert így csak a görcs és az kattogás van, hogy nekünk mink nincs.

Ma már a karácsony is neurotikus. Jó lenne kicsit megállni, kicsit kifulladni. Bármink van, annak örülni. Ha van autónk annak, tök mindegy milyen évjárat, ha nincs annak (hah, környezettudatosság kipipálva, DiCaprio megdicsérne 🙂 ). Mindegy mink van, keressünk ránk jellemző dolgokat, amiben örömünket leljük. Mindenkinek más hiányzik. De az élettől is elmegy a kedvünk, ha csak a hiányra összpontosítunk. Nem azt mondom, hogy ne legyenek céljaink, ne akarjunk jobbak és többek lenni. De csak magunkhoz mérten nézzük az eredményt. Ha mindig máshoz hasonlítgatunk, akkor a fejlődés örömét is a kukába dobjuk.

Ha van véleményetek a témáról örömmel várnám.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük